Mostanában sokan halnak körülöttem, Egyre mélyebben érint, fáj.Fáj az elmúlás, fáj az elszakadás, fáj a hiány. A hiány, ami nyomot hagy, ami megváltoztat, mássá tesz. Az élet rövid, bár úgy teszünk, mintha sohase lenne vége.Olyan sokat mondanék most, de minek!? Amíg tart az élet, nem törődünk egymással, nincs időnk, nincs kedvünk, nincs semmink. Rohanunk, gürcölünk, gyűjtünk, észre sem vesszük, elveszünk.Bele az időbe, csörgünk, zörgünk, pörgünk!
Csak otthon van csönd, hol őszülő anyácskák, apácskák várják gyermekeik ajtónyitását Figyelmük folyton az ajtón, várnak, várnak és várnak De nem jönnek a gyermekek, nem érnek rá, fáradtak, van fontosabb dolguk is, csak ritkán jönnek, néha és egyre ritkábban, pedig ők is megöregszenek, ők is az ajtóval szembe ülnek majd
Az idő azonban elpereg, akár figyeljük, akár nem. A betegség folyamata se áll meg, még egy percre sem, A magány pedig mutáns gyilkos, felőröl! Nem törődünk anyánkkal, apánkkal, egymással,Nincs testvér, nincs barát, nincs időnk, nincs kedvünk, nincs semmink.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.