NYITOTT AJTÓ

Walter Brueggeman szerint a reformáció kezdőpontja a 16. század volt, amit három pontban foglal össze. 1. Szerinte az ószövetségi teológia először a protestánsok, majd a német teológusok vállalkozás volt, 2. A reformáció a Szentírás felszabadítása volt a kizárólagos egyházi értelmezés alól, 3. Nagyszabású ismeretelmélet változás, vagy váltás állt be az intellektus ismeretelméleti tartalmában, amely később a moderizmushoz is vezetett.

Véleménye szerint a reformáció a Biblia evangéliumi igazságára adott feleletként értelmezhető. Elsősorban Luther bátorságának tulajdonítja, hogy a reformáció hatása nem csak bibliai, hanem egyben politikai, kulturális területen is „forradalmi” hatást gyakorolt. Személyes véleményem szerint, nem minden tekintetben pozitív ez a kép. Brueggemann kitér Kálvin institutiojára is. Hangsúlyozza, hogy a reformációnak van gyakorlati következménye is, mégpedig az, hogy a Bibliának saját hangja van, amit meg is kell hagyni az egyházi értelmezés kizárólagosságával szemben. Ebben az értelmezésben fogalmazza meg Brueggemann, hogy a reformáció valóban az értelmezés felszabadításának aktusa volt.

Bureggemann kritikai szempontból fogalmazza meg, hogy a reformációt gyorsan követte a modernitás, ami ennek következtében több aspektusból is értékváltozást hozott. A reformáció azon szándéka, hogy szabaddá tegye az evangéliumi Bibliát, bekerült a modernitást értelmezők körébe.

Minden bizonnyal a reformáció e vívmányáért a mai napig sokszor meg kell küzdeni. Mondom ezt azért, mert az egyház értelmezésében a mai napig vitás kérdéseket okoz az úrvacsora, a bemerítés, a menyegző, temetés, stb. kérdése. Ki végezheti a szolgálatot? Milyen igei textust szabad használni? Kinek szolgáltatható ki az adott egyházi kegyesség? Személyes életemben egyre inkább rájövök, hogy Isten életmentő munkáját nem lehet emberi hagyományok, törekvések korlátai közé szorítani, ezért törekszem a szolgálatban funkcionálni, mint sem pozicionálni magamat.

A szerző teológiájának fő hangsúlya értelmezésem szerint, a bibliai beszédmód, hogy nem csak Izrael beszél Istenről, hanem Isten is beszél Izraelhez. Szerinte az Ószövetség teológiájának nem az a kérdése, hogy „mi történt?”, vagy „mi van?”, hanem az, hogy Isten mit jelent ki önmagáról. Kiemelkedő a per-metafora használata, ami még inkább érthetővé teszi az Izrael és Isten viszonyát. Szerinte az Ószövetség rendező elve a tanúskodás. Ebben az értelmezésben Izrael tanúskodik Istenről, Izrael elleni tanúságtétel, Izrael kéretlen tanúságtétele és Izrael a megtestesült tanúságtétel.