NYITOTT AJTÓ

Volt egyszer egy szegény ember. Ezt a szegény embert, úgy hívták, hogy Lali. Nem volt családja se rokona. Egy közeli árvaházban nőtt fel, ahol később évekig dolgozott. Igaz bért nem kapott, de adtak neki szállás, meg egy kevés élelmet. Aztán, amikor beteg lett és már nem tudta a rábízott munkákat elvégezni, egy idő után eltanácsolták. Először bolyongott a városok és falvak között, rengeteg új és izgalmas dolgot látott. Éjszakára azonban, mivel nem volt hova mennie, mindig a közeli kis erdő dús falombjai alatt húzta meg magát. Nem is lett volna azzal semmi baj, ha nem rohant volna olyan gyorsan el ez a nyár is, és nem követte volna nyomban őt az ősz, mert hát az idő az nem áll meg, a hajnalok pedig egyre csípősebbek lettek. Azon gondolkodott, hogy még a tél beállta előtt, igyekeznie kell, valami kunyhót építenie, mert különben a szakálla is deres lesz, nem csak a hajnali pázsit. Bement a legközelebbi faluba és munkára szegődött, ugyan is azt tervezte, hogy elmegy a vásárba és vesz magának egy vászon sátrat. Úgy is tett. Miután megkapta a bérét, elindult a vásárba. Nem kellett sokat mennie, hamar odaért. Ahogy ott nézelődött, megszólította valaki a tömegből.

• Na, csak bámészkodol itt, vagy vásárolsz is? Mert, ha nem, állj odébb!

Lali a hang irányába fordította a fejét, majd a morcos emberre nézett. Hát, az az ember, nem csak csúnya volt, de még bibircsókos is, pont az orra hegyén.

• Na, mi van? Akkor veszel is valamit? – kérdezte szigorú tekintettel, majd szivar ujjával a portékáira mutatott.

Lali kissé zavarba jött, de aztán felcsillant a szeme. Észrevette ugyanis, hogy a portékák között, ott lapul egy egész sátorlap, sőt még a váza is meg volt neki. Igaz a vászon kopottas volt, a színét is csak nehezen lehetett megállapítani, de azt gondolta, hogy ez az ő számára, teljesen megfelel.

• Ugyan, mennyiért adja azt a sátorlapot a vassal együtt? – kérdezte Lali és csak remélte, hogy olyan árat mond a bibircsókos, amit meg is tud majd fizetni.
• Megegyezünk! – mondta a vásáros és valóban megegyeztek.

Miután visszaért Lali a barátságos kis erdőbe, gyorsan neki is fogott a sátor megépítésének. Először elrendezte a sátor helyét, sok szénát és sárga, barna színű faleveleket gyűjtött egy csomóra, majd egyenletesen szétterítette a kezével.

• Na! Ez lesz a fekvő hely! – gondolta magában.

Ahogy elővette a vas elemeket és egymásba illesztette őket, egyre szélesebbre nyílt a mosolya, hiszen tudta, hogy a ma estét már fedéllel a feje felett tölti. Így is lett. Miután a sátorlapokat rögzítette és a feszítő köteleket is eléggé felspannolta, már szürkület volt. Összeszedte a személyes dolgait és bepakolta azokat is a sátorba, majd elégedetten lehuppant a kényelmesen előkészített fekhelyre. Miközben pihengetett, magára húzta kockás plédjét. Érezte az alatta lévő széna illatát, hallgatta az erdő éjjeli zaját és egyszerűen csak elégedett volt. Nem aludtt el rögtön, csak nézte a sötétséget és ábrándozott, majd arra lett figyelmes, hogy a sátorlapon milyen sok helyen beszűrődik a hold fénye. Mosolygott.

• Pedig csak most vettem! – gondolta és álomba szenderült.

A tél hamar eljött, és ahogy az lenni szokott, hamar megmutatta a foga fehérjét. A viharos szél sem maradt el, csak úgy ostorozta a sátrat. Lali egyre inkább fázott, összekuporodott és igyekezett mindent magára teríteni, amit a sátorban talált.

• Mi lesz velem? Ezt, nem élem túl. – gondolta, miközben vágyakozva emlékezett vissza az intézeti szobájára és a gőzölgő üres levesre. – Óh, milyen jó is volna! – sóhajtozott.

Mire a tél véget ért a sátorlapon már néhol tenyérnyi szakadások voltak. Hiába próbálta Lali folyton megjavítani az idő múlása újra és újra tovább szaggatta.

Ahogy a hideg engedett, úgy gondolta, hogy bemegy a közeli faluba. Úgy is tett. Amit közeledett a piac felé, hát látja, hogy a falusiak körül állnak egy embert, aki valami magaslaton áll és kiabál. Elég különösnek tetszett neki ez a dolog, ezért igyekezett minél közelebb kerülni, hogy meg tudja mi is történik most pontosan. Ahogy oda lépett a tömeghez, meg is kérdezte a mellette állót.

• Hát, ez miért kiabál így?

A mellette álló meglepetten nézet rá.

• Hát nem tudod? Ez a próféta! – mondta.
• A próféta? – csodálkozott, hiszen ezt a szót még sosem hallotta.

Ahogy figyelte a prófétát, először az tűnt fel neki, hogy az mezítláb van. Végig nézet rajta és látta, hogy a ruhái is igen szegényesek, sőt, rongyosabb, mint az övé. Lali agyán azonnal át futott egy hírtelen gondolat.

• Lehet, hogy én is próféta vagyok, csak eddig nem tudtam?

Aztán arra figyelt fel, amit a próféta beszélt:

• „Tudjuk, hogy ez a „sátor”, amelyben itt a földön élünk — vagyis a testünk —, egyszer el fog pusztulni. Isten viszont örök lakóhelyet készített számunkra a Mennyben, amelyet nem emberek építettek. Ezért, amíg ebben a földi testben élünk, sóhajtozunk, mert szeretnénk már beköltözni mennyei otthonunkba. Amikor majd oda beköltözhetünk, az olyan lesz, mintha felöltöztetnének bennünket, és akkor valóban nem leszünk meztelenek! Most, amíg ebben a földi testben élünk, sok teher nehezedik ránk, s ezért sokszor sóhajtozunk. Mégsem kívánjuk „levetni” ezt a földi testet. Inkább szeretnénk, ha „rá vehetnénk” azt a mennyeit, hogy ezt a halandó testet teljesen nyelje el az örök élet. Aki pedig bennünket éppen erre készített fel, az maga Isten! Ő adta nekünk előlegbe a Szent Szellemet, aki annak a biztosítéka, hogy mindazt, amit Isten megígért, valóban meg is fogjuk kapni. Ezért minden körülmények között bátran tekintünk előre. Hiszen tudjuk, hogy amíg ebben a földi testben élünk, távol vagyunk az Úrtól. A benne való hitünk és bizalmunk által élünk, nem pedig ahhoz igazodva, amit a szemünkkel látunk, ezért vagyunk bátrak és bizakodók. Jobban szeretnénk ugyan kiköltözni ebből a földi testből, és hazaköltözni az Úrhoz”. (2Kor 5,1-8)

Lali miközben hallgatta a prófétát, végig nézet a saját ruháján. Szakadt kabát, szakadt nadrág, lyukas cipő. Aztán az időrágta, kis sátorára gondolt, majd a gyerekkorára az életére. Hallotta az intézetben, hogy van Isten és létezik a menyország, de mind ez ideig nem hitt benne, azonban most valami megváltozott. A szemébe könnycseppek sorakoztak, de a szíve megtelt örömmel.

• Nekem is szükségem van egy új otthonra – ismételgette magában – egy mennyeire, amit nem emberi kezek varrtak!

A próféta még beszélt egy ideig, majd hangosan imádkozni kezdett. Az ott állók közül sokan a prófétával együtt kiáltottak Istenhez. Lali szíve meg telt örömmel, és egy erős bizonyosság áradt a lelkébe, hogy Isten az ő számára is új otthont készített. Az emberek ölelgetni kezdték egymást, míg mások értetlenkedve álltak a helyzet előtt.

Miután feloszlott a tömeg, Lali boldogan indult vissza a közeli kis erdőbe. Az érzelmek és gondolatok ide-oda cikáztak benne. Tudta, hogy ettől a naptól fogva, minden új értelmet nyert az életében.