Péter magabiztos, kicsit vehemens természetű ember volt. Csodálta Jézust, hallgatta tanításait, látta csodatételeit, köztük volt azoknak, is akik megállapították, hogy: „úgy tanítja vala őket, mint a kinek hatalma van, és nem úgy, mint az írástudók” (Mt7,29) - és hite egyre inkább növekedet. Megszerette őt. Ezért is lehetett az, hogy mikor Jézus elhívta Simont, Jónának fiát, hogy kövesse őt, az azonnal vele ment. Mintha egész életében erre a pillanatra, erre a meghívásra várt volna. Ettől az időtől fogva minden hova követte Jézust. Cezáreába, Kapernaumba, Jeruzsálembe… vele volt, bárhova ment és hallgatta őt. Péter volt az a tanítvány is, akinek a Szent Szellem kijelentette, hogy Jézus a Krisztus az élő Istennek a fia (Mt16,16). De ő volt az a tanítvány is, aki azt monda Mesterének, hogy kész érte még a halálba is menni (Jn13,37).
Jézus azonban jobban ismerte Pétert, mint az saját magát, látta, hogy Péter önmaga erejében bízik, látta, hogy Péter érzelmi indulatainak hevében beszél, még akkor is ha mind azt őszintén gondolja abban a pillanatban. „Az életemet adom érted!” – mondja Péter. De Jézus jól tudja, mi fog következni s ezt nem is titkolja tanítványa előtt: „háromszor megtagadsz engem!” (Jn13,38b). Vajon mire gondolt Péter Jézus szavait hallva?
Miután Jézust letartóztatják a főpap katonái, Júdás áruló csókjának segítségével, tanítványai elmenekülnek. Félelem lesz úrrá rajtuk, magabiztosságuk egy szempillantás alatt elillan. Ezt olvassuk a szentírásban: „Péter pedig távolról követé őt”. Az a Péter, aki nem rég még a halálba menni is kész volt mesteréért. Most megbújva, távolról figyeli az eseményeket, retteg, halál félelme van s közben az idegentűz mellett melegszik. Ez a félelem válik nyilvánvalóvá akkor is, amikor három ízben felismerik őt, s számon kérik rajta Jézussal való kapcsolatát: „Nem ismerem őt!” – kiáltja átkozódva, miután a kakas harmadjára is megszólal.
„És hátra fordulván az Úr, tekinte Péterre. És megemlékezék Péter az Úr szaváról, a mint néki mondta: Mielőtt a kakas szól, háromszor megtagadsz engem. És kimenvén Péter, keservesen síra” (Lk22,61-62).
Péter mióta megismerte Jézust, talán még sohasem volt tőle ennyire távol. Minden magabiztossága, vehemenciája megsemmisült, minden bizonnyal ami ezután következett Pétert szinte megsemmisítette. A meggyalázástól és veréstől összeroskadt Jézus, még szenvedései között sem feledkezett meg róla. Ezt olvassuk: „És hátra fordulván az Úr, tekinte Péterre”. Milyen fájdalmas pillanat ez, micsoda csalódás, gondolhatjuk és ez valóban így is van, de fel kell figyelnünk egy különös üzenetre is, ami Jézus tekintetében van! És ez az üzenet a következő: Péter! Szeretlek! Nem haragszom rád! Megbocsájtok neked!
És Péter ebben a pillantásban megértette Jézus iránta való szeretetét, ezért rohant el keservesen sírva, mert a Krisztusból áradó kegyelem, bűneinek megbánására, alázatra és szeretetre indította!
De sokszor gondolkodunk mi is így! Önmagunkban bízunk, azt gondoljuk, hogy bármire képesek vagyunk. Valahányszor Bibliánkra nézünk, azt gondoljuk: most nem olvasom, nincs időm rá és ez így megy ma is, holnap is és holnap után is. Ima életünk kimerül néhány gondolatban, térdünk már felpuhult, kényelmetlen raja időt tölteni. Problémáinkat megoldjuk mi, ha fájdalmunk van beveszünk egy pirulát… eszünkbe sem jut Isten! Távolról követjük őt!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.