„És ímé nagy háborgás lőn a tengeren, annyira, hogy a hajót elborítják vala a hullámok; ő pedig aluszik vala. És az ő tanítványai hozzámenvén, felkölték őt, mondván: Uram, ments meg minket; mert elveszünk”. (Máté 8,24-25)
A tanítványok minden nap együtt voltak Jézussal. Hallották tanításait, látták csodatetteit s Őbenne való hitük, bizalmuk egyre inkább erőre kapott.
Amikor Jézus Istennek igazságait hirdette, azonnal érzékelték, hogy ez az ember, ez az ácsnak fia nem a levegőbe beszél. Felfigyeltek rá, hogy nem a kárhoztatásnak, nem a vádlásnak, nem az ítélkezésnek beszéde ömledezik belőle, mint a törvénytanítók magyarázataiból, hanem valami más, valami sokkal több, ami előre mutat, ami az életre mutat, ahogyan azt Péter meg is fogalmazta: „Uram, kihez mehetnénk? Örök életnek beszéde van te nálad” (Jn6,68b).
Így történhetett meg az is, hogy Jézussal együtt beültek egy csónakba, s ahogy haladtak a tengeren egy hirtelen támadt viharba keveredtek. Egy olyan viharba, ahol a tanítványokat félelem, rettegés kerítette hatalmába. A tenger méteres hullámhegyekké emelkedett, s a szél ruháikba kapaszkodva próbálta őket ledönteni lábaikról, miközben jéghideg esőcseppek verték arcul őket. Halálfélelmük volt!
Miközben Jézus a vihar ellenére tovább aludt, tanítványai kétségbeesetten ébresztették őt: „Uram, ments meg minket; mert elveszünk!”
Vajon mit gondoltak Jézusról tanítványai? Csalódtak benne? Megbánták, hogy vele tartottak, hogy követték őt? Azt gondolták, hogy Jézus nem törődik velük?
Életünk néha valóban olyan, mint ez a bibliai esemény – úgy hánykódunk az élettengerén, hogy teljesen elveszítjük az irányítást „hajónk” felett. A körülményeink egyre nehezebbek, mintha mindenki össze fogott volna ellenünk. A politikai atmoszféra egyre fullasztóbb, a társadalmi viszonyulások kétségbeejtőek, megélhetési lehetőségeink beszűkülnek, ezekből fakadóan pedig lelki és fizikai betegségek forrásai árasztanak el bennünket. Halálfélelmünk van!
De mit tegyünk? A történet folytatásában Jézus felkél és meg parancsolja a szeleknek, hogy csendesedjenek el, a hullámoknak, hogy simuljanak egyenessé és mivel minden hatalmába adatott, azonnal békességet teremt. Ez a békesség azonban nem csak a körülményekre lesz jellemző, hanem a tanítványok szívére is. Csodálják Jézust, sőt gyönyörködnek benne.
Mit tegyünk hát? Ha néha úgy is érezzük, hogy alszik, hogy nem törődik velünk, higgyük el, hogy Ő mindig gondot visel ránk. Ébresszük Őt imáinkkal, könyörgéseinkkel és mondjunk néki hálát, minden dolgainkért.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.