NYITOTT AJTÓ

„Atyám, add ki a vagyonból rám eső részt! És az megosztá köztük a vagyont. ” (Lk 15,12)

A történetben szereplő fiú azt gondolta, hogy eljött az ideje, hogy saját kezébe vegye az életét. Felnőttnek érezte magát, aki már nem szorul az apja védelmére, vezetésére, tanácsaira. Azt gondolta, hogy ezen túl saját döntései alapján akar élni. Szabad akart lenni, független mindenkitől. Persze ehhez az önállósághoz nem volt meg semmije, ezért kikérte részét az apjától, majd otthagyta az addigi életét. Az apa megtehette volna, hogy visszatartsa, megakadályozza a fia szándékát, de az apai szív szeretete engedte, hogy fia saját maga válasszon, döntsön élete további szakaszáról, ezért odaadta neki a ráeső örökséget.

Ezt olvassuk a folytatásban:  „Nem sok nap múlva aztán a kisebbik fiú összeszedvén mindenét, messze vidékre költözött és ott eltékozlá vagyonát, mivelhogy dobzódva élt.”(Lk 15,13) Jól láthatjuk, hogy a fiút többé nem korlátozta senki, azt tehetett, amit csak akart, úgy élt, ahogy csak akart. Végre egyedül! – gondolta. Senki sem szólhat bele az életembe! Azt teszek, amit akarok! – gerjedezett az ő szívében. Saját maga hozott döntéseket az életéről, már nem szólt bele többé senki, hogy mit tesz, sőt új barátokra talált. Az apja által kiadott örökségét úgy költötte, ahogy jónak látta. „Dobzódva élt” – olvassuk. Ez azt jelenti, hogy a vágyainak élt, nem mérlegelt semmit, nem gondolt a jövőjére, csak a „pillanat” számított. És ahogy az ilyenkor lenni szokott a pénze hamar elfogyott, már ételre sem telt neki, éhezett. Az új barátok is elhagyták, már senkinek sem számított.

„Mikor aztán magába szállt, monda: Az én atyámnak mily sok bérese bővölködik kenyérben, én pedig éhen halok meg! Fölkelvén elmegyek az én atyámhoz, és ezt mondom néki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és te ellened.” (Lk 15,17-18)

Egyedül maradt és ez a magány áldására volt, hiszen ebben a kilátástalan helyzetben olyan lehetőségre talált, amely változást, sőt megoldást jelenthet a számára. A fiúnak talán életében először, lehetősége volt arra, hogy összehasonlítsa az apja szerető gondoskodását a saját döntéseinek következményeivel. Megláthatta az apai tanács szeretettől teljes vezetését, melyet saját vágyaira cserélt fel. Minden bizonnyal ez a magány pillanata volt az, amikor a fiú beismerte saját kudarcát és ez volt az a felismerés, ami ismét az atyai házhoz vonzotta. Ez volt az a pillanata, amikor felismerte, hogy vétkezett!

„és nem vagyok immár méltó, hogy a te fiadnak hivattassam!” (Lk 15,21b)

A fiú tudta, hogy a saját örökös részét eltékozolta, tisztában volt saját anyagi helyzetével, saját értékeivel, tudta, hogy neki már semmije sincs az atyai házban, ezért azt várta, hogy apja majd cseléddé teszi és megfosztja majd fiúi rangjától. És valóban, ahogyan mi gondolkodunk ez egy jogos helyzet! Tényleg nem méltó! – gondoljuk magunkban. De az atyai szív nem ilyen. Az atyai szív válasza ez: „Hozzátok ki a legszebb ruhát, és adjátok fel rá; és húzzatok gyűrűt a kezére, és sarut a lábaira! És előhozván a hízott tulkot, vágjátok le, és együnk és vigadjunk,  mert ez az én fiam meghalt, és feltámadott; elveszett, és megtaláltatott. Kezdének azért vígadni.” (Lk 15, 22-23)

Hála az élő Istennek, hogy Ő egy ilyen Atya, aki, ha vétkezel is nem azon van, hogy azonnal elzavarjon, kitagadjon. Nem az a célja, hogy most már csak egy bérese légy, hanem az, hogy ismét átölelhessen és mondhassa neked: Fiam! Örülök, hogy hazajöttél!