Péter nem volt gazember, inkább csak felelőtlen. Mikor kérdőre vonták, csak mosolygott… nem vette komolyan, ha dorgálták. Nem voltak céljai s ezt nem is titkolta.
Egyszer élünk! – nevette a kósza szélbe s az meg, mint pletykás vénasszony, vitte a hírt szerte-szét.
Mikor ezt mondta, mások a fejüket csóválva morogtak: - Mit akar ez a gazember? Se munka se tisztesség!? Bezzeg a mi időnkben… – zsörtölődtek tovább.
De egyszer valami megváltozott. Igazán nem is tudni, hogy mi történt, csak azt beszélték a faluba, hogy a Péter gyerek meglépett. Amit én tudtam, csak annyi, hogy a víg kedélyű fiú eltűnt. Persze a falu „mindentudói” mást beszéltek.
- Börtönbe vitték! – dühöngött az öreg Szabó.
- De hogy is – próbált rácáfolni Bauer.
- A városba ment, valami drogos bandával…
- Mindegy is, hogy hol van, az a lényeg, hogy nem hoz több szégyent a falura – nevetett Ferenczi s közben hátra fordult.
- Jó napot Katika! – pirult el Ferenczi, tudomásul véve, hogy a Péter gyerek anyja meghallotta gúnyos megjegyzését.
Az asszony visszaköszönt, majd lehajtott fejjel felgyorsítva lépteit eltűnt a Bocskai utca sarkán.
- Láttátok? Szégyelli magát a fia miatt, pedig nem is ő a hibás, hanem az apja. – nevetett Szabó.
Hűvös szél fújt, mindenki tudta, hogy hamarosan esni fog. Hirtelen megdörrent az ég és esni kezdett. A „mindentudók” behúzódtak Kovácsék eresze alá s tovább folytatták az összeesküvés elméletek gyártását. Újabb dörrenés zavarta meg a diskurzust, majd egy vaskapu csapódására lettek figyelmesek.
- Nagyon esik Bandikám!
- Esik bizony. – nevetett Kovács, majd csatlakozott a csácsogó társasághoz.
- Már vagy két hete nem láttunk szomszéd, hát merre jártál? – kérdezte Szabó.
- Ne is kérdezzétek! Nem szeretek panaszkodni, de… nehéz napokat éltünk át.
Kovács arca hűvössé vált, majd szemébe könnyek szöktek. Nem akart beszélni. Ferenczi rá nézett, majd vállon veregette.
- No, mond már komám!
Kovács lehajtotta fáradt tekintetét, majd a „mindentudókra” pillantott.
- Itt volt az unokám… - kezdte. Rám bízta az apja, mert el kellett utaznia. Én vigyáztam rá. Tudjátok milyenek a gyerekek. Ki akart menni, játszani az Ördög-sziklához. Már tizenöt éves, nem pici gyerek. Elengedtem. Ott volt vele a kis Sanyi is, meg a Zoli.
Szabó arcizmai rángatózni kezdtek.
- Felmásztak a sziklára - folytatta-, de megcsúszott, épen csak, hogy nem zuhant le…
Kovács folytatni akarta a szomorú történetet, de a saroknál feltűnt egy fekete, lapos autó. Az eső sűrűbbé vált, vízfátyolba úszott az egész vidék. Az autó eljött a sarokig, majd befordult a Bocskai utcába. Kovács sírni kezdett. Tudta, hogy mit jelent ez a pillanat. A többiek nem értették. Tudomásul sem vették az autó közeledtét.
- Na, mi van már Bandikám? Jól van az unokád, nem!?
Kovács megrázta a fejét és a Bocskai utca felé intett, majd az eső monoton tompaságát egy szívből feltörő sikoly kettétörte. A beszélgetés abba maradt és mindenki a hang irányába fordította őszes fejét.
- Mi történhetett? – kérdezték egymástól.
- Ez Katika volt,
- Zokogott fel Kovács.
- A Péter gyerek mentette meg az unokámat, Ő zuhant a szakadékba! Meghalt!
- A Péter gyerek? – álmélkodott Ferenczi.
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.