tva hagytam az ablakot. Engedtem, hogy mások is belássanak szobám meszeletlen falára. Kikönyökölve, párkányomra terítettem elolvadt napom emlékét. Nem volt sok, csak néhány, az is összegyűrve.
Amott, nem oly messze angyalok jártak. Amolyan szárnyaszegett angyalok. Nem is tudtam, hogy az angyaloknak volt szárnyuk. Csendben, lomhán jártak. Láttam! Benéztek szobámba. Most nem repültek.
- Hé, jöjj közelebb! – szóltam egy angyalnak.
- Miért hallgatsz? – nyitottam hátrébb ablakom, had lássa beágyazatlan fekhelyem.
- Szomjas vagyok! – suttogta.
- Szomjas? – kérdeztem, majd merítettem a szobám közepén feltörő forrásból.
- Igyál Angyal! – biztattam
Nem ivott, nem is szólt. Vártam, hogy rám emelje tekintetét, de erőtlen volt nem bírta terhét.
- Igyál Angyal! – szóltam újra
- Miért nem repülsz? – pislogtam az egyre sűrűbbé nőtt homályba.
Köhögtem. Kevésnek éreztem a levegőt. A csobogás lassan elhalt. Szomjas lettem.
- Igyál Ember! – sóhajtott az angyal.
Hallgattam. Emlékeimre néztem.
- Itt vannak – mosolyogtam, majd megmarkolva vetetlen ágyamba dobtam.
- Igyál Ember! – nézett rám az angyal.
A pohárra néztem, meleg volt és üres. Az angyalra pillantottam.
- Te sírsz? – kérdeztem.
- Nem, csak könnyezek. Ne hagyd nyitva az ablakod!
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.