NYITOTT AJTÓ

Gondolataim megfogalmazását semmiképpen sem vitaindítónak szánom. Célja elsősorban, hogy megvizsgáljuk önmagunkat az Írás tükrében, hogy „óvni, védeni” tudjuk egymást a Krisztus megmentő szeretetével. Nincs nálam a bölcsesség drága köve, de igyekszem alázattal szolgálni embertársaimat és Jézusomat, tudva azt is, hogy számtalan hibám és gyengeségem van.

Szolgálatom során, sokat találkozok olyan helyzetekkel (én magam is bele estem már), amikor a Krisztust követő testvérek „összevitatkoznak” egymással. Akár személyes, akár virtuális kommunikációs felületeken. Néha, csak kapkodom a fejem és nem értem, hogy hogyan válik számtalan esetben nyíltsisakos „adok-kapok”-ká, egy-egy ilyen vita. Nem számít ki hallja, ki olvassa… mintha megfeledkeznénk arról, hogy mi Istent képviseljük ezen a földön. Vajon, hogyan hat az ilyen meggondolatlanságunk azokra, akiket meg akarunk „menteni”?

Számomra fontos, hogy észrevegyem, ha úgy tetszik, leleplezzem az ellenség, romboló munkáját. Nem megfeledkezve arról egy pillanatra sem, hogy: „nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak” (Ef6,12).

Ezért tudnom kell: Sátán legősibb trükkje, hogy elbizonytalanítsa az Istenben bízó, az Őt kereső embert. Ahogy meg tette ezt az Éden kertjében (1M3,1b), vagy akár a mi Urunkkal, Jézussal is (Mt4,3b), ugyan úgy megteszi ezt ma is, velem és veled.

Ravasz, kiforrott módszer ez. A mai karizmatikus, hívő közösségek között is egyre erőteljesebben jelenik meg, ez a halálos csapda. Egyházak, egyének vitatkoznak teológiai, dogmatikai kérdésekben, megfeledkezve legalapvetőbb jellemükről, hogy egymást szeressék.

Ennek a módszernek a mai megjelenési formája, az erő, az ész fitogtatása, az egymás verbális legyőzése és lejáratása. Talán azzal sem túlzok, ha azt mondom, hogy ez a módszer, esetenként karaktergyilkosságban is megnyilvánul. Hiteltelenné tenni másokat, hogy „Én” nagyobb lehessek.

Persze, most mindenki valaki másra gondol és meg van győződve róla, hogy ez rá nem vonatkozik. Azonban sokszor észre sem vesszük, hogy mekkora károkat okozunk egymásnak és nem utolsó sorban az Isten evangéliumát keresőknek. Maga Jézus ezt mondja: „Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok” (Jn13,35).

Vajon azok a féktelen viták, amelyek a mai hívők és közösségeik között zajlanak, valóban alkalmasak arra, hogy a kívülálló, Istent kereső ember felismerje, hogy mi Jézus tanítványai vagyunk? Nem gondolom. Pál figyelmeztet bennünket: „A botor és gyermekes vitatkozásokat pedig kerüld, tudván, hogy azok háborúságokat szülnek”(2tim2,23).

Jézus ezt mondja: „Ti vagytok a földnek savai; ha pedig a só megízetlenül, mivel sózzák meg? nem jó azután semmire, hanem hogy kidobják és eltapossák az emberek. Ti vagytok a világ világossága. Nem rejtethetik el a hegyen épített város” (Mt5,13-14).

Az étel ízét a só adja meg, ettől lesz ízes és kívánatos, a sötétben bolyongó embernek a fény ad iránymutatást, hogy ne tévedjen el és célba jusson. Jézus ezt a képet az Őt követőkről alkotta. Helye van a kérdésnek: Az én életem vajon kívánatos más, nem Istent követő emberek előtt? Az én életem, vajon helyes irányba segíti az Isten megismerésére törekvő embertársaimat?

Sokan várjuk ma az „Ébredést”, azt a „kései esőt”. Meggyőződésem, hogy felébredni első sorban azoknak kell, akik alusznak. A kérdés azonban az, hogy ebben a mindenkit megkérdőjelező, lejáratni akaró és vitatkozó világunkban, tudunk-e még alázattal, szeretettel és tisztelettel közeledni egymáshoz!?

Kire van szüksége ennek a világnak? A mindent tudó, mindenkivel szópárbajt vívó, fentről lehajló, bűnösökkel közösséget nem vállaló szuper keresztényekre?

„Mert a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak megjelenését” (Rm8,19) – Vajon meg ismer-e engem a teremtett világ, hogy én is Isten fia vagyok?

Kedves hívő ember! Távol álljon tőlem, hogy én megítéljelek, vizsgálgassalak! De én sem arra vágyom, hogy te vizsgálj meg, vagy ítéld meg az én életem, hanem arra, amire Dávid vágyott: „Vizsgálj meg engem, oh Isten, és ismerd meg szívemet! Próbálj meg engem, és ismerd meg gondolataimat!” (139Zs23).

Mégis szükséges, hogy féltő szeretettel segítsük egymást is a Krisztus szerint való úton. Nem vitával, nem kritikákkal, hanem gondviselő féltéssel.