NYITOTT AJTÓ

A Köhögő embert Kanalas Lajosnak hívták. Persze ezt nem tudtam, csak később derült ki. Talpalatnyi szülőföldemen a Köhögő embert mindenki ismerte, de senki sem tudta, hogy valójában ki ő. Nem voltak rokonai, nem voltak barátai. Elkerülte az embereket, s ha őszinte vagyok, az emberek is elkerülték, vagy ha a helyzet úgy hozta, kikerülték. Amolyan csendes ember volt, senkinek sem ártott. Sokan csak nézték, vagy nem is, inkább lenézték.

Minden reggel, pontban hétkor elment a kenyér boltom előtt. Sietős léptei az üzlet elé érve, lassabbá, kimértebbé váltak, majd meg állt néhány percre s köhögni kezdett. Csak néztem, nem mertem meg szólítani.

Tudtam, hogy éhes, láttam a friss kenyér utáni vágyát.

A Köhögő ember nagyon sovány volt, háta görnyedt, vagy talán inkább púpos, arca láthatatlanná vált őszes szakálltenger rejtekén. Csak szemei világítottak, igaz, eltompult, kialvó félben lévő, pislogó viharlámpa fényeként.

Köhögött, arcát két kezébe temetve, mint aki abba sem akarja hagyni. Minden reggel, pontban hétkor, mindig, ahogy lenni szokott.

Az órámra néztem, tudtam, hogy két perc múlva érkezik Szabó Pista. Hangos füttyszó, majd koccanás a bicikli tárolónak.

-         Már megint itt fuldoklik ez a hontalan? – köszönt Szabó Pista.

-         Beteg. – sóhajtottam, s azonnal megszégyelltem magam, mert Szabó arcul vágott a tekintetével.

-         Csak nem sajnálod? – nézett szemrehányóan.

-         Nem! – mentegetőztem. Biztos azért köhög, mert beteg… csak megjegyeztem. – próbáltam védekezni.

-         Na, azért! – vigyorgott a képembe Szabó, majd kérte a szokásos egy kenyeret és két tejet.

Hangos füttyszó, biciklikoppanás és máris eltűnt Szabó Pista. A Köhögő ember kezdett magához térni, majd felém fordulva elindult ismét.