Ki hitte volna? Kellet nekünk cigány kápó.Nem volt elég a hideg, nem volt elég az éhség, Még ez is kellet nekünk. Hosszú éjszakákon álmodoztunk, Szabad madárként repülni vágytunk. Mertünk, nagyot álmodni s aztán felrázott a hűvös hajnal. Kellet nekünk? Vérdíjat fűztek hajunkba, S bizonygatták, elhitették velünk, hogy mások lettünk. Többek vagyunk. Nyakunkba láncot tettek, Fényeset, csillogót s kicsiny szobánk falára tükörből raktak altatót. És mi, mint kicsiny gyermek, Örömünkben sírtunk-nevettünk, hittünk S túl akartunk élni, akartunk élni. Oly gyönyörű volt a csillogás, Vakító, szédítően vakító. S később már nem kellett a gyertyaláng,
Elhessentettük madarát, többre vágytunk már, Többre, mint valaha hinni mertünk volna,Hisz reánk köszönt a polisz tudomány: pilóták lettünk, nem hajós kapitány! Látod? Akartunk mások lenni, Cserjéből felnövő akácfa, sudár jegenye, Égbe kúszó nyárfa, vagy esőerdő szépe: mamut fa. Vágyakoztunk mi is, dimenzióból dimenzióba sítalpakon siklani,
Szellemi világok éterében hullámok hátát megülni S vad tajtékában mezítelen megfürödni. Láttad? Favágók járnak a hideg télben, Rőzsét gyűjtenek, hajlott hátukon terhet cipelnek…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.